/kollegaink/czemmel-franciska
Főoldal / Czemmel Franciska

Czemmel Franciska

 

A szülőszoba az élete Czemmel Franciskának, kórházunk vezető bábájának és intézeti főnővérének, aki már 30 éve is ebben a házban vezette az első önálló szülését. Azóta megtanulta és behozta a szülészetre az összes alternatív vajúdást segítő eszközt és módszert, hogy ahogy Ő mondja: itt mindenki kedvére szabadon szülhessen. Ő a kórház anyukája, összetartja a csapatot, s bárki bármikor segítséget kérhet tőle.

Már gyerekkoromtól szerettem a babákat és a kisebb gyerekeket babusgatni. Ha pesztra kellett a házban, ahol laktam, azonnal engem kerestek meg a mamák, s boldogan mentem. Emlékszem, voltak csöppségek, akik velem kezdtek el járni, annyit foglalkoztam velük. Sokszor megkértek az anyukák akkor is, ha beteg volt a gyerek, és mondjuk el kellett szaladniuk délután bevásárolni. Az általános iskola végére már teljesen egyértelmű volt, hogy a kicsikkel szeretnék majd foglalkozni. Így természetesen egészségügyi szakközépiskolában tanultam tovább.

A családban volt egészségügyes, vagy úgy történt a választás, hogy nem látta közelről a kórházi világot?

Abszolúte nem tudtam akkor még, mit jelent ápolónak lenni. Édesapám egy nagy pékséget vezetett, édesanyám pedig adminisztratív dolgozó volt. S szerencsére nem volt jellemző a betegség, sem a szűk, sem a bővebb családra. Éreztem, hogy csak az egészségügyben és a kisbabákkal való foglalkozásban tudom elképzelni az életemet. Persze akkor csak az irányultság volt meg, hogy pontosan melyik szak lesz igazán az enyém, az még váratott magára.

A szakközépiskola végére már ez is megfogalmazódott Önben?

A négy középiskolai év alatt minden osztályra volt betekintésem, s a végére pontosan tudtam, milyen területen nem akarok dolgozni. Aztán végigélhettem az első szülést, s abban a pár órában minden eldőlt. Rájöttem, hogy kisbabák mellett a kismamákat szeretném segíteni.

Gondolom, pontosan emlékszik minden percére…

Így van! Luca napján történt 1986-ban. Hatalmas hóesés volt Pesten, az egész város megbénult. Az Árpád hídnál laktam akkor, s gyalog kellett a hórengetegen átmennem a Margit kórházba szülészet gyakorlatra. Mire átértem a hídon, a hajamon megfagyott a hó, a lábamat már alig érzetem, s egész testemben vacogtam. Mikor megérkeztem, a szülésznők mondták, hogy már bent van a szülőszobán egy fiatal anyuka, első szülés. Rettenetesen izgultam, mi fog történni. Úgy átfagyva gyorsan átöltöztem, lefertőtlenítettem a kezem, s gyorsan bementem hozzá, nehogy lemaradjak valamiről. Persze jó pár óra eltelt, mire megindult a szülés. Láttam a vajúdás fájdalmait az arcán, ahogy a szülésznő nyugtatta. S megéltem azt is, ahogy a baba kibújik. A mama sírt örömében, magam pedig teljesen elérzékenyültem. Csodálatos pillanat volt. A születés csodája megpecsételte a jövőmet.    

Azonnal keresni kezdte a szülésznői állásokat?

Rögvest. Még le se érettségiztem, s már itt voltam, ebben a házban. Szerencsémre édesanyám Szakonyi főorvos betege volt, s engem is elhozott hozzá amikor kamaszodni kezdtem. A számomra oly meghatározó szülés élmény után nem sokkal találkoztunk. S a mivel szeretnék foglalkozni kérdésére, olyan határozottsággal vágtam rá: szülésznő, amin maga is meglepődött. Na, kislány, akkor jöjjön hozzánk! -volt a válasz. Így kerültem ide, az akkori Róbert Kórházba egy gyeses szülésznő helyére. Borzasztóan boldog voltam, s már nyáron el kezdtem dolgozni.  Egyébként abban az időben várólista volt a szülésznői állásokat illetően.

Egyből a szülőszobára került?

Nem, hiszen csak általános ápolói végzettségem volt. A nőgyógyászaton kezdtem el dolgozni. Akkor még három hónapos forgásban ment a munka, így pár hónap után kerültem fel a gyerekágyra. Emlékszem, ha volt egy kis időm, gyorsan belestem a szülőszobára, s ott buzogtam, hogy segíthessek. Sokat tanultam az idősebbektől, s nagyon vártam már, hogy részese lehessek a szüléseknek. Egy évig kellett ahhoz jól dolgozni, hogy valakit a munka mellett beiskolázzanak szülésznőnek. Minden este arról álmodoztam, hogy én leszek a kiválasztott.    

A szülésznőképzés minden pillanatára is emlékszik?

Az első önálló szülésemre mindenképpen. Tíz hónapos volt az iskola, az első félévben csak szülőszobai kisgyakorlatra volt lehetőség, majd január 3-án hétfő reggel megkezdődött a nagygyakorlat. A szülőszobás bába közölte, hogy az éppen vajúdó kismama szülése az enyém. Mindenféle érzés kavargott bennem: izgalom, öröm, félelem. Az izgatottság miatt egyáltalán nem emlékeztem, hogyan jött ki a kisbaba, de kint volt egy pár óra után. Teljesen elfáradtam. Szakonyi főorvossal vezettem a szülést, aki kifejezetten elégedett volt velem, ami persze jelentősen erősítette az önbizalmamat. A kismama nevét soha nem felejtem el, jó pár év múlva visszajött hozzánk szülni, s akkor is én segítettem világra jönni a babáját.

Több, mint 30 év után is még hihetetlen lelkesülten beszél a szülésznőségrőlÁrulja el, mi a jó benne?

Egyszerűen szuper! Itt minden nap egy csoda. Élvezem, hogy soha nem a rutin működik bennem. Minden házaspár más, minden kismama más, minden szülés más. Folyamatosan alakulnom kell a családokhoz. Kellő emberismerettel kell rendelkeznem, hiszen egy először szülő nő sokszor nem tudja megfogalmazni, mire van szüksége. Igyekszem azonnal ráhangolódni a kismamákra. Ehhez óriási szeretetre és elfogadásra van szükség. Soha nem akarom az én elképzeléseimet- bármennyire is jónak tűnik- ráerőltetni egyik mamára sem. Csinálják, ahogy ösztönösen tudják, s én ebben támogatom őket. Időközben kitapasztaltam, hogy milyen alternatív dolog hogyan tudja segíteni a vajúdást: a homeopátiától a gravitáción át egészen a kádig. Ahogy megismerem a mamát, úgy áll össze bennem, hogy mit ajánlok majd neki. Egyébként pedig még mindig megdobogtatja a szívemet, amikor megérkezik az újszülött. A mai napig igazán meghatódom, s minden napot egy ajándéknak élem meg.

Mennyiben változott a munka az elmúlt időszakban?

A 90-es évek végén vezető szülésznő majd osztályvezető főnővér lettem, ami értelemszerűen több felelőséggel jár, de jó tanítgatni a fiatal kolléganőket. 2007-ben, a szülészeti osztály bezárása után, Szakonyi főorvossal és egy pár kollegával együtt próbáltuk meg összefogni a csapatot, hogy immár magán ellátási formában folytatódhasson a munka. Sok nehézséggel járt, hogy egyik pillanatról a másikra kellett átállnunk. Nagyon sok energiát igényelt, hogy zavartalanul folyjanak a szülések. Akkor lettem a kórház főnővére is egyben, ami annyit jelentett, hogy a szülésznők és ápolók szemléletét is át kellett alakítanom az új helyzethez igazodva. Nem kis feladat volt az átmeneti állapot túlélését megszervezni, hiszen senki nem tudta, mit hoz a jövő. Éjszakákon át agyaltunk rajta, hogyan csináljuk. A pénztárostól, a csecsemősön át a főbábáig minden voltam, miközben folyt az épület átalakítása is, hogy egy magánkórház színvonalát tudjuk nyújtani.  Komoly kitartás, s egymás munkájának a segítése kellett ahhoz, hogy együtt idáig jutottunk.

Ez már nemcsak a vezetésről, hanem egy kicsit ilyen mama szerepről is szól Önnek?

Minden bizonnyal. Egy idő után éreztem, hogy nemcsak a szülőnőkkel, de a kollégákkal is jól szót tudok érteni. Sokféle irányzat jött be a magán szülészetbe, a nagyon klasszikustól a nagyon természetes szülésig itt minden megtalálható. Meghatározó számomra: az élni és élni hagyni szemlélete, a kölcsönös megbecsülés. Idő kellett, mire elfogadtattam a munkatársaimmal az egymástól különböző megközelítéseket. Szerencsére a szülésznők presztízse is pozitív irányba változott. A diplomás képzésnek köszönhetően sokkal megbecsültebbek vagyunk, az orvosok is abszolúte partnerként kezelik a szülésznőt. Pár éve, amikor kialakítottuk az új szülőszobákat arra gondoltam, mennyire fontos, hogy mindenki szabadon szülhessen. Ennek szellemében gondoltuk át, hogy milyen átalakításra és mi mindenre lenne szükség ahhoz, hogy mindenkinek az igényét kielégítsük. Közben magam is megújultam.  Eldöntöttem, hogy megszerzem a legmagasabb végzettséget, így 2010-ben, amikor egy kicsit nyugodtabbá váltak itt a körülmények, elvégeztem a főiskolát. Egy kicsit tényleg az anyukája vagyok az intézménynek. Mivel szeretem tudni, hogy rendben mennek a dolgok, hétvégén is szinte mindig bejövök. Körbeszaladok a házban, megnyugszom, hogy minden jól működik, s elmegyek.

S mikor van lehetősége kikapcsolódni?  

Naponta járok tornázni a munka után, hétvégente pedig uszodába megyek. Egy kis úszás, szauna, wellness, s máris új embernek érzem magamat. Ehhez a szakmához jó fizikai és szellemi kondícióra van szükség, azért pedig tenni kell. Ahogy muszáj időnként egy pár hétre kiszakadni. Minden évben egyszer külföldre utazom a fiammal. Úgy időzítem, hogy abban a két hétben ne legyen szülésem. Kikapcsolom a telefonom, felszállok a repülőre, s irány London, Párizs, Róma, ahol még nem jártunk. Imádjuk felfedezni az európai nagyvárosokat. Nagyon szeretem a színházat, de előre nem tudhatom, hogy egy adott este éppen lesz-e szülésem. Így, ha gondolok egyet, megnézem, milyen előadásra van jegy, s ha van kedvemre való, elmegyek a barátnőmmel. A szülésznőség során meg kellett szoknom, hogy nincs lehetőség előre tervezni a napokat, a privát életemben minden spontán alakul, alárendelve a mamák és a babák akaratának. Nehéz volt megszokni, de a szülés csodás pillanatai bőven kárpótolnak ezért.

 

Hírek

CSAPATOT ÉPÍT A ROBI! – TÖRÖKMEZŐ

Néha nekünk is ki kell kapcsolódni! Tökéletesebb időjárásunk nem is lehetett volna a hétvégi csapatépítő kiránduláshoz! Gyönyörűen sütött a nap, az erdők sárgába és pirosba burkolóztak már. Hát mi lehetne ennél szebb? Idén ősszel a Törökmezei Turistaházat…

ÚJRA FÁJDALOM NÉLKÜL ÉLEK – EGY GERINC-CISZTA TÖRTÉNETE

Elég egy rossz mozdulat ahhoz, hogy nehezen visszafordítható változások történjenek egy korosodó gerincben. Egy laikus számára még az okok kiderítése sem egyszerű, hiszen a folyamatos hasogatás, az időnkénti belenyilallás sokszor nem ott jelentkezik, ahol a baj van. Így aztán…

Visszahívást kérek

A Róbert Károly Magánkórház a 2007-ben alapított - korábban Róbert Károly Magánklinika nevet viselő - magánklinika jogutódja.