Dr. Sárközy Sándor
Főoldal / Dr. Sárközy Sándor

Dr. Sárközy Sándor

A gyerekek a legvarázslatosabbak a világon!- vallja Dr Sárközy Sándor gyermeksebész, a Magyar Gyermeksebész Társaság elnöke. A doktor úr több száz gyermeket gyógyított meg az elmúlt 30 évben. Számára a legnagyobb ajándék az, amikor a már gyógyuló kis beteg először visszamosolyog.

 

Az egyetemet végig abban a tudatban végezte, hogy gyereksebész lesz?

A gyermeksebészet egy nagyon távoli cél volt. Abban az időben még nem lehetett elsőként ebből szakvizsgázni, csak a gyermekgyógyászatra vagy a sebészetre lehetett ráépíteni. Én a manuális szakmát, a sebészetet preferáltam. Az egyetemen sokat jártam be a traumatológiai intézet ügyeletes orvosai mellé, állandóan ott nyüzsögtem. Aztán harmadévben egy érdekes és izgalmas kitérő következett. Tudományos diákkörösként ugyanis részt vehettem Lapis professzor intézetének egyik daganatkutatási projektjében, közelebbről sejtmag biokémiával foglalkoztunk. Kiváló, nemzetközileg elismert szakemberektől tanulhattam, akik mellett bepillantást nyerhettem a tudományos élvonal aktuális eredményeibe. Ez igazán izgalmas volt, munkámmal diákköri konferenciát is nyertem, sőt az egyetem után Lapis professzor hívott is dolgozni az I. sz. Patológiai Intézetbe.

Ám mégis a gyermeksebészet győzött!

Így van! Nagyon vonzott ez a pálya. Mivel a végzés után kevés sebészeti álláshely volt, a Tököli Rabkórházba kerültem. Izgalmas hely volt, sok élettapasztalatot adott. Rengeteget lehetett tanulni és dolgozni, ott nem volt harc a műtétekért. Tökéletesen meg lehetett tanulni a sebészet alapjait. Innen a Váci kórházba kerültem, ahol megjártam a sebészetet az urológiát és a traumatológiát. A sebészeti szakvizsga után pedig még 5 évig készültem a gyermeksebészetre, már a Heim Pál kórházban. Annak idején az egyetem elvégzése után 10 évre volt szükség a gyermeksebész szakképesítéshez, ma már első szakvizsgaként is meg lehet szerezni, de így is 6 év a minimum és bizony nagyon kemény követelményeket kell teljesíteni. Nagyon széles szakterület, itt mindennel kell foglalkoznunk a hasi sebészettől a traumatológiáig, beleértve a mellkast, urológiát, plasztikát és sok minden egyebet. Bármilyen nehéz pálya, a gyerekek miatt ez egy annyira más világ, hogy már el sem tudom képzelni a felnőttekkel való foglalkozást. Ezzel egyébként mindannyian így vagyunk, hazánkban kb. 100 aktív gyermeksebész dolgozik, ismerjük egymást mind, nekem a Magyar Gyermeksebész Társaság és a szakmai kollégiumi tanács elnökeként különösen jó rálátásom van a szakmára, amely itthon európai színvonalon működik. A gyermeksebészek elkötelezett emberek, és mondhatom, jól képzett generáció fog bennünket követni.

Lelkileg mennyire megterhelő még az, hogy a betegségtől szenvedő páciens gyermek?

 Nem megterhelő, hiszen meggyógyítom őket, ami viszont csodálatos érzés. A gyerekek rettenetesen okosak, aranyosak, egyszerűen imádnivalóak. S amikor az első mosolyt megkapom tőlük a gyógyulás során, az pótolhatatlan. Fontos tudni, hogy a gyermeksebészek hosszú életútra, akár 90 évre előre dolgoznak, tehát nem hibázhatunk. A legnagyobb öröm a legkisebbek gyógyulása, főleg ha az súlyos betegségből történik. Az elmúlt 30 évben például (amióta itt vagyok a Heim Pál kórházban) több mint 300 daganatos kisbeteget operáltunk, s a túlnyomó többségük szerencsésen meggyógyult. Akad olyan betegem, aki már a gyermekét is elhozta hozzám. Ezek az igazán nagy dolgok.

De a felelősség is sokkal nagyobb.

Így van! Hatalmas a felelősség és óriási a kihívás. Nagy szerencse, hogy a gyerekek jól gyógyulnak, hatalmas regenerációs potenciál van bennük, csak ezt pontosan kell ismerni. Mindig tudnunk kell: mi az, amit rájuk bízhatunk, s mi az, amit már nem. Ha ugyanis rosszul ítéljük meg a regenerációs képességet, annak életre szóló rokkantság lehet a következménye. Ráadásul a 2000 grammostól 90 kilósig minden korosztály megfordul nálunk, a maga sajátos adottságaival. Ebből a szempontból nálunk sokkal nagyobb a különbség beteg és beteg között, mint egy felnőtt osztályon, nem beszélve a jóval szélesebb profilról.

Ez mekkora nehézséget jelent a gyógyító munkában? Hiszen soha nem tudhatja, hogy a következő percben milyen korú és speciális problémájú beteg érkezik.

De épp ettől izgalmas és szép ez a szakma. Természetesen mindig vannak komoly fejtörést okozó esetek, ahol nehéz a diagnózis vagy a műtéti megoldás.

 

A kollégáimnak szoktam mondani, nem mi gyógyítunk, mi csak a gyógyulás lehetőségét teremtjük meg. Ehhez kell műtét meg gyógyszer, de a gyógyulást és a regenerációt valójában a szervezet végzi egy megfelelő „lökés” után. És ha ez valóban megfelelő, akkor utólag még a nehéz esetek is szinte magától értetődőnek látszanak. De csak utólag. Az orvoslás nagyon nagy mértékben tapasztalati tudomány, nincs két egyforma eset, sokat kell látni, mert a biológiai rendszerekben (mint minden bonyolult és összetett rendszerben) csak statisztikai törvényszerűségek vannak. Ha elég sokat láttunk, és tudunk mit kezdeni az összegyűlt tapasztalattal, akkor sokszor már „intuitív” úton is összeáll a kép. Az orvosi munkában azonban a kellő visszafogottságot biztosító önkontroll a legfontosabb, nevezhetjük ezt józan észnek is. A sebészet csapatmunka, és egy csapatmunka nincs irányítás, döntési és felelősségi jogkörök (azaz hierarchia) nélkül, de ez csak akkor működik jól, ha a mindenki szóhoz juthat. Én minden munkatársam véleményére kíváncsi vagyok, mert bár 35 év alatt sok mindent láttam, de mégsem gondolom, hogy már mindent láttam és mindent tudok. Igazi csapatmunka nélkül nem lehet hatékonyan gyógyítani, és a csapatnak a legfiatalabbak is tagjai, de nekünk idősebbeknek kell csapattaggá tenni őket.

A diagnózis felállítása a legnehezebb a gyerekeknél?

Adott esetben igen. Egy csecsemő például nem tudja elmondani, hogy mi fáj, mit érez. Kideríteni a problémát néha olyan feladat, mint a krimiben a nyomozás. Ezt könyvből nem lehet megtanulni, ehhez sok évig kell látni, tapasztalni. Lehetetlen biztosan megjósolni, mi lesz az adott eset kimenetele, csak valószínűsíteni lehet. Ráadásul mindenben van egy jó adag kockázat, amit jól kell felmérnünk, hogy jól tudjunk dönteni. A döntést pedig aszerint kell meghozni, hogy minek alacsonyabb a kockázata: ha elvégzek egy diagnosztikus vagy terápiás beavatkozást, vagy ha nem végzem el azt. Mindennél fontosabb azonban, hogy saját korlátainkat felismerjük. Tudni kell segítséget kérni, mert a betegek biztonságát az együttműködés jelenti.

A gyerekekkel is pontosan megbeszéli, mi a bajuk és mi fog történni velük?

A lehető legrészletesebben, természetesen a koruknak megfelelően. A szülőkkel viszont nagyon alaposan és őszintén átbeszélek mindent, ha szükség van rá, akár többször is. Akkor tudunk ugyanis jól együttműködni, ha ők is pontosan tudják és értik is, mikor mi és miért történik.

Tehát olyan kommunikációt kell alkalmaznia, amivel nyíltan elmondja a diagnózist, de ezzel nem ijeszti meg a gyerekeket és a szülőket. Nem lehet egyszerű….

Ennek a szakmának legalább a fele kommunikáció. Ha ez a fele nem megfelelő, nem fog működni a dolog, még akkor sem, ha szakmailag minden kifogástalanul történik- és ez megfordítva is igaz. Ennek sok eleme van (viselkedés, metakommunikáció, környezet, stb), de az alapja az őszinte beszélgetés. Enélkül nem megy.

És a gyermeksebész? Gyermekkorában miről álmodozik, hogyan képzeli a felnőtt életét?

Sokféle elképzelésem volt, de abban biztos voltam, hogy valami féle konstruktív dologgal szeretnék foglalkozni. Egyik vágyam az volt, hogy építészmérnök legyek. Egész kora gyermekkoromtól kezdve mindig szereltem valamit. Eleinte papírból, aztán fából „gyártottam” ezt-azt. Édesapám mérnök volt, úgy gondolta, én is az leszek, így tőle komoly technikai, technológiai szemléletet kaptam, ami nélkül lehetetlen bánni az anyaggal. A másik szerelem a zene felsőtagozat végén ért el, s múlhatatlanul része lett az életemnek. Kikapcsolódásként ma is dobolok. Az orvosi pálya lehetősége pedig viszonylag későn, csak a gimnázium végén ötlött fel bennem.

Akkor minek volt köszönhető az orvosi pálya iránti érdeklődés?

A családunkban nem volt orvos, azonban a szüleim baráti körében volt két neves gyermeksebész (Kontor Elemér és Thür Antal), akik nagy hatást gyakoroltak rám. Kedves, barátságos emberek voltak és én gyerekként arra gondoltam, hogy ha a gyermeksebészek ilyenek, akkor én is az szeretnék lenni. Ez persze csak egy naiv gondolat, de valahogy az élet is így alakult. A Szent István Gimnáziumba jártam, matematika tagozatra, ahol egy nagyszerű szimfonikus zenekar működött, melyben az ütős szólamban játszottam. A zene annyira lekötötte a figyelmemet, hogy a matek pontszám kevés lett a műszaki felvételihez. Biológiából és fizikából ellenben kiválóan teljesítettem, érdekelt is, így jelentkeztem az orvosira. Nem volt teljesen ismeretlen előttem ez a világ, mert édesanyám orvosi műszer kereskedelemmel foglalkozott.

Édesapja hogyan fogadta a döntését?

Sajnálta, hogy nem mérnök leszek, számára ez idegen terület volt. Később, ahogy teltek az évek, egyre inkább imponált neki hogy orvos leszek. S amikor summa cum laude végeztem, nagyon büszke volt rám.

 

Mi pihenteti egy nehéz nap után?

A családom. Feleségem Vincze Katalin angol nyelvtanár, hosszú ideig orvosi angolt tanított az egyetemen, megválasztották az FIPLV (Fédération Internationale des Professeurs de Langues Vivantes) főtitkárának is. Az én racionális gondolkozásomat jól kiegészítik az ő tévedhetetlen megérzései. Negyven éve vagyunk együtt, de kibogoztuk, hogy az oviban egy játszótérre jártunk, tehát valószínűleg már akkor is találkoznunk kellett, aztán később még ismeretlenül többször összeakadt a szemünk, úgyhogy mire végül 1977-ben végre megfogtuk egymás kezét, már régen tudtuk, hogy a Másik létezik. Abban, hogy nem elméleti kutató, hanem gyógyító orvos lettem már neki is szerepe volt, és amit angolból tudok, azt főleg tőle tudom. Két felnőtt lányunk és öt unokánk (négy fiú + egy kislány) van, fantasztikus velük lenni, beszélgetni, nagyon élvezzük, ahogy mesélnek. A nagyobbak már hangszert is tanulnak, a legnagyobb fiú nagy örömömre szintén dobol. Sokat vagyunk együtt velük, és bár a lányaink már kirepültek, de a házban nem ült el a gyerekzsivaj. Legszebbek az ünnepek, amikor sokan ülünk az asztal körül, nyáron a kertben sütögetünk, ilyenkor mindketten látjuk a jövőt, ami a mi folytatásunk. Sok évvel ezelőtt beleszerettünk Olaszországba, ahová gyakran utazunk, néha többször is egy évben, persze most már csak kettesben. Ezeket mindig izgalmas készülődés előzi meg, csak azt sajnáljuk, hogy Tara nevű 6 éves németjuhász „lányunkat” itthon kell hagyni.

 

Ha marad időm, akkor persze jöhet a dob, a hajómodellezés, az unokák kedvéért babaház építés vagy a terepasztal karbantartása.

Hírek

Visszahívást kérek

A Róbert Károly Magánkórház a 2007-ben alapított - korábban Róbert Károly Magánklinika nevet viselő - magánklinika jogutódja.