Dr. Szegedi Zoltán
Főoldal / Dr. Szegedi Zoltán

Dr. Szegedi Zoltán

 

 

 

 

 

 

 

Nem a betegséget, a beteget kell gyógyítani!- vallja Szegedi Zoltán sebész főorvos, aki a szakmája úttörője. Szakorvosként aktív részese volt a korszerű varrógépek, a szövetbarát sérvhálók, majd a laparoscopia hazai bevezetésének. Mindig az egészséges elégedetlenség vitte előre, miközben több, mint tízezer betegnek segített. A Róbert Kórházban az emlőműtétek egyik specialistája.

 

Gyerekként mi határozta meg az életét?

A szüleim egyszerű, de igazán nagyszerű emberek voltak. Három fiúgyermeket neveltek, ami komoly feladat volt az ötvenes években. Édesanyám a Kisiparosok Országos Szervezetének helyi csoportját vezette, rengeteg embernek intézte az ügyes-bajos dolgait, sokszor még a vacsora után is papírokat töltögetett. Az egy szép szolgálat volt, amit szívesen csinált. Iskola után mindig az irodájában tanultunk, írtuk a leckét a testvéreimmel, így naponta láttuk, hogyan beszélget a lakatossal, az áccsal, a varrónővel. Az emberért való tenni akarást biztosan tőle örököltem. Édesapám szobafestő mester volt, aki emellett nagyon szépen írt, és remekül rajzolt. Csodás tenor hanggal rendelkezett, a templomi kórus szólóénekese volt, édesanyám pedig kiválóan hegedült. A zene iránti szeretetet már gyerekként magunkba szívtuk. Testvéreim a zenének szentelték életüket, én pedig a szabadidőmet.

Mikor kellett választania a zeneiskola és az egyéb tantárgyak között?

Hegedülni egészen sokáig tanultam, de az általános iskola végén már azon gondolkodtam, hogy orvos szeretnék lenni. Egerbe a Gárdonyi Géza Gimnáziumba kerültem, az akkor induló egészségügyi tagozatra. Hetente egy alkalommal volt ún. politechnikai oktatás, amit nagyon szerettem. Az ápolónőképzőbe jártunk át, ahol anatómiát, sebészetet, belgyógyászatot, tehát mindenféle orvosi szakterületet megismerhettünk az oktató orvosoktól. Ráadásul a betegek ápolásával is foglalkoznunk kellett, így aztán megtanultam ágyazni, meg a legkülönbözőbb vizsgálatokhoz az előkészítéseket. Ekkor már határozottan éreztem, hogy orvos akarok lenni.

Az is megfogalmozódott Önben, hogy miért ezt a hivatást választja?

Az emberek iránti empátia matt. Érdekes, hogy már akkor a sebészet állt hozzám a legközelebb. Így amikor nem vettek fel a debreceni egyetemre, műtőbe mentem el dolgozni. Ki akartam próbálni magamat és meg akartam tapasztalni, milyen az egyik legkiszolgáltatottabbnak lenni a műtőben. Úgy gondoltam: vagy nem leszek orvos vagy még jobban megtetszik ez a hivatás. A következő évben már elsőéves medikus voltam az egyetemen.

Ahhoz képest, hogy határozottan sebész akart lenni, az orvosegyetemen mégis sokféle kollégiumnak a tagja lett. Miért?

Abban tényleg nagyon biztos voltam, hogy sebész akarok lenni, de a speciálkollégiumok abban segítettek, hogy szélesebb szakmai látóköröm legyen. Sosem elégedtem meg azzal, hogy bemagolom az anatómiát, az élettant, tehát az alaptantárgyakat. Speciálkollégiumként például felvettem az orvostörténetet, mert érdekelt a technikai fejlődés. Ez nagyon fontossá vált a sebészetben is, hiszen az utóbbi negyedszázadban ezt a szakterületet is a technika uralja. A fiatal kollégáimnak is mindig azt mondom: legyetek fogékonyak a technikai újdonságra, alkalmazzátok, mert aki kimarad ebből, az lemarad.

A legnagyobb technikai fejlődés épp az Ön pályafutása alatt következett be.

Így van. Köszönöm a jó sorsomnak, hogy az elmúlt 41 évben lehettem sebész. 1975-ben még nyitott műtéttel kezdtem a sebészi pályafutásomat, majd a 80-as évek közepén megérkeztek Magyarországra is a jó minőségű varrógépek, amelyek teljesen átalakították a gyomor és bélrendszer sebészetét. Ma már ugyanazt a komfortot tudjuk biztosítani a betegeknek a műtét után, mint amit előtte kaptak az élettől, hiszen már csak elenyésző százalékban kell a végbelet kiültetni a hasfalra, ami mindig egy óriási tehertétel a betegek számukra. A 90-es évek elején megjelentek a szövetbarát sérvhálók, melyek használata újra fogalmazta a sérvsebészetet, és egy nagyságrenddel csökkentette a sérvkiújulás kockázatát. Majd jött a laparoscopia, ami pedig a sebészeti műtéttan könyvet írta át.

Mikor látta először ezt a műtéti technikát?

1990-ben a Budapesti Sebész Kongresszuson mutatta be George Berci professzor a laparoscopos epeműtétet. Néhány apró, 6-10 milliméteres csatornán keresztül bevezette a hasüregbe a műszereket és az optikát, majd képernyőről operált. Úgy 600-an lehettünk a teremben, és több fanyalgó sebész kolléga volt körülöttem, akik úgy vélekedtek, hogy így nem lehet operálni. Engem viszont elvarázsolt a látvány, a teljesen új műtéti technika. A sebész két kézzel dolgozik, s nem szabad a műtőasztalhoz támaszkodnia, miközben az egyik lábával az elektromos- és az ultrahangkésnek a pedálját működteti. Ráadásul nem odanézünk, ahol vágunk, s a monitoron lévő kétdimenziós kép alapján három dimenzióban kell mozogni és operálni. Milliméterekről van szó, ettől nehéz.

A betegeknek azonban jelentősen lecsökkenti az átélt fájdalmát és az ágyban töltött idejét…

Pontosan. A laparoscopos műtéteknek köszönhetően mára kiderült, hogy egy epeműtétnél nem az epehólyag eltávolítása viselte meg korábban a betegeket, hanem az arasznyi vágás okozta sebfájdalom. Ma szinte ágyba kell parancsolni őket, annyira jól vannak a műtétet követő napokon. A Debreceni Orvostudományi Egyetemen minden évben tartok előadást „A technikai fejlődés hatása a sebészetre” címmel. Évről évre újraírom a mondandómat a következő mottó alapján: „A múlt ismerete, és a jelen aktív művelése jelenti a jövőbe tekintést. Csonka kezű orvos ugyanis, aki a sebészet történetét nem ismeri, s nem teszi hozzá a saját tégláját.”

 

Ön az első és egyetlen munkahelyén, a debreceni Kenézy Gyula Megyei Kórházban pakolgatta ezeket a téglákat négy évtizedig. Ennyire hűséges típus vagy ennyire meghatározóak voltak az első élmények?

Mindkettő. Hatalmas szerencsém volt, hogy egy nagy forgalmú, több mint száz ágyas sebészeti osztályra kerültem. Gyógyíthattam a gyomor- és bélrendszeri betegségeket, kezdve a gyomorráktól a végbél daganatig, a pajzsmirigytől a májig, az emlődaganaton keresztül a sérvsebészetig. Még az érsebészetbe is belekóstolhattam, de később ez külön szakterület lett. Mindig fontos volt számomra, hogy a sebészetnek ne egy szűk területéhez értsek, hanem a  nagybetűvel írt SEBÉSZETET műveljem. Meghatározóak voltak a vezetőim, az idősebb kollégáim, akiktől rendkívül sokat tanultam. A sebészetet tankönyvből csak bizonyos szintig lehet elsajátítani, kellenek hozzá a jó mentorok, akiktől felkészültséget, a céltudatosságot valamint a praktikus műtéti mozdulatokat el lehet lesni.

Jó kéz és gyors döntési képesség is kell hozzá, ha jól gondolom…

Soha nem kételkedtem magamban. A  kezemet a hangszeres játék már orvossá válásom előtt  finomította. Fontos elvemmé vált, hogy ne a leletet gyógyítsam. A legfontosabb számomra a beteg alapos vizsgálata, amihez a finom tapintás mellett a szakmai felkészültség elengedhetetlen. A sebész ugyanis olyan belgyógyász, aki tud operálni is. Az egészséges elégedetlenség vitt mindig előre, nem szerettem soha karosszékben ülni. A különleges feladatok, a kihívás érdekelt világéletemben. A sebészetben azért mindenképpen élen akartam járni.

Emlékszik még arra, amikor először volt szike a kezében?

Még a beteg nevére is emlékszem. Egy hasfali sérvműtét volt, amit az akkor íratlan szabályok szerint a főnököm asszisztált. Nagyon jó érzés volt. Ettől kezdve minden egyes műtét előtt végig gondoltam a beavatkozásokat, még asszisztensként is. Akadt olyan nap, amikor 16 órát töltöttem műtőben. Ezt bírni kellett. Sohasem felejtem el, amikor 1996-ban Magyarországon elsőkét laparoscopos vastagbél felvarrást csináltam, majd elvégeztem a debreceni Kenézy Kórházban az első lágyéksérvműtétet is ennek az eszköznek segítségével. Szerettem úttörő lenni , 15 éven keresztül végeztem bemutató műtéteteket az orvos kollégáknak, de magam is szívesen néztem másokat operáció közben. Bármikor felfedezhettem egy apró mozdulatot, ami nekem még nem jutott eszembe.

Melyik volt a legizgalmasabb műtétje?

Nehéz erre válaszolni, hiszen már több, mint tízezer beavatkozást végeztem. Egy érdekesség azonban eszembe jut. Egy hatodéves arab orvostanhallgató Debrecen mellett karambolozott. Az biztos volt, hogy műteni kell, mert a hasban folyadékot mutatott az ultrahang, de az nem volt világos, hogy pontosan mi is van belül. A legnehezebb dolgok egyike, amikor a sebész ilyen bizonytalanra nyitja meg a hasat. Hajnali háromkor úgy kellett felvérteződnöm, hogy mindent meg tudjak oldani. Hasmetszés után nem találtam semmi különöset, ami lehetetlennek tűnt, hiszen egy komoly hasi érzékenységet tapintottam. Egy furcsa dolgot azonban észrevettem, a baloldali rekeszfél  nem működött normálisan. Addig vizsgáltam, míg kiderült, hogy a fiatalembernek egy hatalmas rekeszsérve volt. Ez azt jelentette, hogy a gyomor egy része a rekeszsérven keresztül felcsúszott a mellkasba. Az ütközés következtében a gyomor szétszakadt és a benne lévő étel bekerült a mellüregbe. Mindez felemelte a szívet és összenyomta a tüdőt. Elég drámai látvány volt, komoly műtétre volt szükség, hogy életben maradjon a páciens. De a fiatalember végül meggyógyult!

Leírható, hogy mit érez egy ilyen műtét után?

Hatalmas megkönnyebbülést és nagy boldogságot. A traumatológiai műtétekre nem lehet felkészülni, gyorsan és biztosan kellett határozni a beavatkozásokról. Egy másik éjszakai ügyeletemben ugyancsak hajnalban lőtt sérüléssel hoztak be egy férfit. Éppen befejeztem az ügyeleti műtéteket, amikor megjelent a baleseti sebészet ügyeletvezető. Akkor már rosszat sejtettem. A fiatalember sörétes vadászpuskájával mellkason lőtte magát. Ránézésre tudtam, hogy nagyon nagy baj van. Ittam egy pohár vizet, és gyorsan megráztam magam. A műtőben virradatkor is frissnek kell lenni. Nekiláttam a sörétek eltávolításának. Reggel 9 óráig végigoperáltam a sebészeti műtéttankönyvet.

A Róbert Kórházban azonban egy eddig még nem említett területtel, az emlődaganatos betegekkel is foglalkozik. Jelentős változások jellemzik ennek a tumornak a kezelését is…

Így van. A korszerű diagnosztika ezeknek a betegeknek is sokat segít. Ma már nemcsak a tapintható daganatokat tudjuk kiszűrni, hanem a még nem tapintható 7-8 milliméteres tumorokat is. Remekül gyógyíthatóak ezek a betegek, hiszen biztonsági zónával együtt is jól eltávolítható egy ilyen rosszindulatú csomó. Mivel nem látszik ezeknek az elváltozásoknak a széle, a tapasztalat vezeti az ujjunkat és a sebészkést. Szerencsére az emlőszűrések az egész országban könnyen elérhetőek, így egyre több beteget tudunk időben gyógyítani. Szomorú tény azonban, hogy ezek a rákos elváltozások egyre fiatalabb korban jelentkeznek. Bár az is igaz, hogy a fiatal páciensek könnyebben meggyőzhetők az eltávolítás fontosságáról. Úgy tapasztalom, ha pontosan elmondom a betegnek, hogy milyen folyamat vár majd rá, nagyobb a bizalom. A korai felismerés és a jó együttműködés pedig nagyobb biztonsággal juttatja el a gyógyulásig a betegeket.

Milyen tervei vannak még?

Tervezünk még antireflux műtéteket is, ami jelentősen javíthatja a páciensek életminőségét. Ezek a betegek ugyanis a gyomorsav állandó visszaáramlása miatt folyamatos gyógyszerszedésre vannak kárhoztatva. A nyelőcsőfájdalom miatt pedig éjszaka szinte alig tudnak aludni. A gyomorsav éjjel is termelődik, ami a vízszintes fekvés során a rosszul működő szelepmechanizmus miatt könnyen visszajut a nyelőcsőbe. Szerencsétlen betegek kénytelenek éjjel többször felkelni és vizet inni, csak magas párnán tudnak aludni. Ráadásul a visszanyelés során a sav a gégefőn keresztül bekerülhet a légcsőbe is, ami köhögési rohamot okoz, sőt súlyosabb esetben még tüdőgyulladás is kialakulhat. A laparoscopia ennek a műtéti megoldását is gyökeresen megváltoztatta.

Egy fontos dologról még nem mesélt. Hogyan alakította Önt a zene, és hogyan alakította Ön az idejét a zenélés érdekében?

A zenélést sohasem akartam abbahagyni. Amikor 1969-ben az orvosegyetemre kerültem, kerestem a lehetőséget, hogy kapcsolatban maradjak a zenével. Mivel hegedültem és brácsán is játszottam, a MÁV Szimfonikus Zenekara jöhetett volna számításba, de ők sokat utaztak, ami nem fért bele a medikus életembe. Akkor gondoltam egyet, és felvételiztem az akkor már világhírű debreceni Kodály Kórusba. Három évvel később már hivatásos kórussá váltak, mindennap próbáltak, külföldi fellépésekre jártak. Óriási élmény volt ez számomra, miközben komoly nehézséget is jelentett.   

Hogyan tudott helyt állni a kórházban és a kórusban is, miközben mind a kettő teljes embert kíván?

Nagyon egyszerű a titka: megértő főnökök kellenek hozzá, akik nem elnézik, hanem értékelik a más típusú elfoglaltságot.  Mindegyik vezetőm pontosan tudta, hogy amikor a kórházban sebészként dolgozom, operálok vagy ügyelek, akkor ott nem a legszebben éneklő orvos akarok lenni, amikor a pedig a Kodály Kórusban próbálok, akkor pedig nem a legjobban operáló énekes. A lényeg: mindegyik kollégám tudta, hogy rám maximálisan számíthat. A Zeneakadémián énekelni mindig leírhatatlan érzés. Az utóbbi években már egyre kevesebbet énekeltem, de még az idén is (idén még) felléptem a Kodály Kórus ünnepségén Vásáry Tamás vezényletével. Meggyőződésem, hogy a zeneszerető ember másabb lelkületű ember, s ez számos helyzetben visszaigazolást nyert. Az esett a legjobban, amikor a betegeim elmondták, mennyire meg tudtam őket nyugtatni a műtétek előtt. Én ma is arra gondolok, mire lenne nekem szükségem, ha én feküdnék az ő helyükben. Sok a feszültség, a félelem az altatástól, a lehetséges fájdalomtól, a szövődményektől, a hosszú gyógyulási időtől és a rosszindulatú elváltozástól. Ezt csak mosollyal és kedves jó mondatokkal tudom feloldani. Azt vallom, hogy a betegekkel együtt kell gondolkodni és érezni. A sebészi gyógyítás a nagy hányada ennek, de empátiásnak és egy kicsit pszichológusnak is kell lennünk. Ehhez az kell, hogy a műtét után megnézzem a betegeimet, meghallgassam, megnyugtassam és a gyógyulásukhoz szükséges tanácsokkal lássam el őket.

S Önt mi nyugtatja meg? Mivel tud kikapcsolódni a zenélésen kívül?

A zene mindenképpen pihentet. Egy olyan szellemi ellazulást jelent, ami után szárnyalni tudok. Nagyon sok zenét hallgatunk a feleségemmel, aki zenetanár és énekes Így közös a szenvedélyünk, ami rengeteg közös élménnyel ajándékozott meg bennünket életünk során. Volt, hogy egy közös koncertünkre az utolsó pillanatban értem oda a kórházi ügyeletből, Händel Messiását énekeltük, több mint két órás oratórium, de a végén olyan frissnek éreztem magam, hogy akár újrakezdhettem volna az ügyeletet.

Minden olyan hobbi érdekel, ami a kreativitást igényli és gondolati tartalma van. Évtizedek óta nagyon szeretek fotózni, hajdani kollégáimmal együtt számos ismeretterjesztő és műtéti videó filmet készítettünk, melyeket kongresszusokon mutattunk be. De ugyanígy szeretek kertészkedni, gömbfákat alkotni, gyepet nevelni, szép sövényeket nyírni. Fontos, hogy mindig nyíljon valamilyen virág, ami naponta ránk mosolyog. Nálunk két állandó kertész van - a feleségem és én.  

Reggelente pedig mindig úgy kelek fel, hogy ma is jól akarom érezni magamat. S napközben meg is teszek mindent, hogy megtaláljam a szépet és jót a környezetemben, az emberekben, az életemben.

 

Hírek

Dani az 5000. kisbabánk !

Hogyan kezdődött a pároddal közös családi történetetek?Férjemmel egy munkahelyen dolgoztunk, s addig-addig kerülgettük egymást, mígnem szerelem lett a találkozásokból. Három évvel később, 2011 tavaszán boldogan összeházasodtunk, és vártuk a gyermekáldást, de csak nem akart…

Zokogtam a pozitív terhességi teszt felett - KÖSZÖNET!

Tisztelt Róbert Károly Magánkórház!
Ezúton szeretnék köszönetet mondani hogy segítségükkel világra jöhetett a mi kis Angyalunk! Szeretném elmesélni a történetünk.
6 nőgyógyász,
plusz 30 kiló,
inzulin rezisztencia és teljes reménytelenség. Rengeteg orvosválasz…

Visszahívást kérek

A Róbert Károly Magánkórház a 2007-ben alapított - korábban Róbert Károly Magánklinika nevet viselő - magánklinika jogutódja.