Dr. Vagács Tibor
Főoldal / Dr. Vagács Tibor

Dr. Vagács Tibor

 

Empátiájáról és figyelmességéről híres a betegei körében Dr. Vagács Tibor, kórházunk fiatal sebész-gasztroenterológusa. A kiváló és tapasztalt szakember munkája során annak örül legjobban, ha a betegség felismeréstől a gyógyulás pillanatáig végigkísérheti pácienseit. 

 

Mennyire határozta meg az ön pályaválasztását, hogy orvoscsaládban nőtt fel? Elvárása volt az ismert sebész papának és a belgyógyász édesanyjának, hogy kövesse az útjukat?

 Egyáltalán nem volt ilyen kikötésük. Gyerekkoromban imádtam a történelmet, így hosszú ideig az volt a leghőbb vágyam, hogy történész legyek. A végvári élet nagyon érdekelt, s szüleimmel az összes magyarországi várat megnéztük a kedvemért. A nyelvtannal azonban nagyon nem voltam jóban, így bár történelemből még előkelő helyet is szereztem az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen, de arra, hogy bejussak valamilyen klasszikus humán szakra teljesen esélytelen voltam. A következő választásom a geológiára esett, mivel a földrajz volt a másik kedvenc tárgyam, de végül arról is letettem. A családi légkör persze már gyerekként is hatott rám. Emlékszem, hogy vacsora után rendszeresen jött egy szirénás autó édesapámért, aki a tököli rabkórház sebészeti osztályának volt a vezetője, hogy sürgős esethez vigyék.  Álltam az erkélyen, s nem értettem, hogy miért nem örül ennek, hiszen én boldogan beültem volna a szirénás autóba. Majd sok évvel később, amikor az első szombati ügyeletemet – amit végigoperáltam – követően, a vasárnapi ebéd után megszólalt a telefon, hogy vérzik az egyik betegem, be kell mennem, megértettem, hogy mit érezhetett édesapám.

Gyerekként azonban ennek a munkának az emelkedettségét látta…

Így van. S erre még ráerősített, hogy a gimnázium után egy évig mentőztem. Ott igazán ráéreztem, hogy mit jelent az életmentő munka. Nagyon sokat jelentett emberileg és szakmailag egyaránt. Az egyetem alatt végig mentősként dolgoztam, mentőstiszt lettem. Ez végleg megpecsételte a sorsomat. Akkor már traumatológusnak készültem.  Éjszakánként az Uzsoki utcai kórházba jártam be segíteni a sérültek ellátását. Az ötöd és hatodévet pedig gyakorlatilag végig asszisztáltam a műtőben. Volt még rövid fellángolásom a szülészet iránt, annyira meghatott a gyermekek születésének misztériuma, de a klinika szellemisége eltántorított ettől. Maradt a sebészet, mint manuális szakma. Mivel az egyetemen az újpesti Károlyi Sándor kórház egyik osztályvezetőjénél végeztem tudományos diákköri munkát, így azt a helyet választottam.

Egy kis kórházban gondolom, mindent meg kellett tanulnia és meg is kellett oldania a sebészeti osztályon.

Pontosan. Bár a Károlyi a főváros egyik perifériás kórháza volt, mégis több mint hatvan ággyal rendelkezett. 2008-tól például annyira megugrott a műtéti számunk, hogy gyakorlatilag 4 évig bent éltünk a kórházban, éjjel-nappal ott kellett lennünk. Rengeteget operáltunk, ami szakmailag ugyan sokat jelentett, de nem volt mellette privát életünk.

Ennek ellenére vagy épp emiatt mit szeretett a sebészetben?

Leginkább a cselekvést, a kihívást. Ez egy rendkívül összetett munka, ami sokszor gyors helyzetfelismerést követel és azonnali beavatkozást. Akkor még úgy gondoltam, hogy nem eléggé izgalmas belgyógyászként elemezni a leleteket. Ma már fontosnak tartom, hogy ily módon is a dolgok mögé lássunk. A nagy dilemmát pedig a következő szakvizsga területének a kiválasztása jelentette számomra.

Miért nem volt elegendő egy jó és tapasztalt sebésznek lenni?

Úgy éreztem, hogy önmagában sebészként csak valamilyen nagyon specializált területen lehet dolgozni, mondjuk valaki csak sérveket vagy például strúmát operál. Briliánsan képes műteni, de csak ezt az egy fajta beavatkozást. Úgy éreztem, hogy ez egy idő után már nem motiválna eléggé. Ráadásul az igazán nagy sebészi feladatokhoz, például egy máj transzplantációhoz nem éreztem magamat lelkileg alkalmasnak. Egy sebésznek mindig tudnia kell elengednie akár egy beteget, akár egy szövődményt.  Nekem ez mindig is kifejezetten nehéz volt.

Érzelmileg túlságosan megérintette?

Igen, de már megtanultam ezzel együtt élni. Miközben tudtam, minél nagyobb egy műtét, annál inkább előfordulhat egy nem várt szövődmény. Volt például egy olyan betegem, akinél műtét után komoly szövődmény alakult ki. Bekerült az intenzívre, s két hónapig minden reggel nála kezdtem, csak úgy tudtam megnyugodni. Egyébként régóta része az életemnek, hogy a hétvégente is meglátogatom a betegeimet, hiszen a felelősség az enyém. A beteg pedig elégedett, és jobban gyógyul, ha nagyobb figyelmet kap. Ha véletlen fellép egy szövődmény, könnyebben elfogadják attól az orvostól, akit ismernek és akiben megbíznak. Arra is rájöttem, hogy engem a sokak által lenézett kisebb műtétek is boldoggá tesznek, hiszen a beteg élete, életminősége javul azáltal is. Számomra nagyon fontos, hogy a gyógyítás sikerének az öröme meglegyen a napjaimban.

Hogyan találta meg a gasztroenterológiát?

Inkább az talált meg engem. Egy rövid ideig az érsebészettel is foglalkoztam. Úgy éreztem, aki azt jól megtanulja, az bármit meg tud csinálni. A Károlyi kórházban pedig meglehetősen sok vérző beteget láttam el az ügyeletek során. Ráadásul a kórházban példaként előttem álló sebész-gasztroenterológusok kifejezetten lehengerlő és meghatározó személyiségek voltak, s ez így már kellő impresszió volt számomra. Belekezdtem a gasztroenterológiába, leszakvizsgáztam belőle, és hamarosan az ambulancia vezetője lettem. Közben a nagyon gyakorlatias sebészből kezdtem átszellemülni egy egyre inkább elméleti belgyógyásszá.

A sebész és az Ön mögött álló komoly tapasztalat nem tud elveszni…

Természetesen. Egy sebész egészen másképp kezd egy fekély kezelésébe vagy egy polip eltávolításába, mint egy belgyógyász, akinek adott esetben sebészt kell hívnia, ha ne adj’ Isten megsérül a bél. Úgy tapasztalom, erősíti a betegek bizalmát és együttműködését, ha csak egy orvos kíséri végig akár még a komoly betegségüket is. Legutóbb a colonoscopia során vastagbélrákot fedeztem fel egy fiatal hölgynél. Megbeszéltük a további teendőket, a műtét időpontját, a későbbi kezeléseket. Kifejezetten megnyugtatta, hogy egy emberhez tartozik, kevésbé érezte magát elveszettnek az amúgy is ijesztő betegsége során.

Önt is megnyugtatja, hogy a kórfelismeréstől a gyógyulásig együtt van a beteggel?

Határozottan jól érzem magam ettől. Szeretem, ha pontot tehetek a dolgok végére. A gasztroenterológiában ráadásul sokat kell gondolkodni. Bejön a beteg egy tünettel, aminek sok oka lehet, fel kell építenem először egy vizsgálati sort. Majd elemezni, hogy miből mi következik, mi legyen a következő lépés. Ez egy átgondoltabb orvosi feladat, mint korábban a sebészeti volt. Bölcsebbé és nyugodtabbá teszi az embert ez a szakorvosi terület. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy a Róbertben végre van idő részletesen megbeszélni mindent a páciensekkel.

Magára is jut még idő?

Szerencsére most már magamra és a családomra is tudok kellő figyelmet fordítani. Igyekszem az egészségemmel is foglalkozni, hetente háromszor kondizom. A legnagyobb felüdülést pedig a lányommal és a feleségemmel töltött idő jelenti. Sokat sétálunk és játszunk közösen.

 

Hírek

BEKUKKANTOK 3. – ENDOMETRIÓZIS MŰTÉT

Bekukkantottam… az endometriózis műtétre. Csak Magyarországon közel 180.000 ezer nő szenved az endometriózis tüneteitől vagy következményeitől. A női meddőség oka 30 %-ban az endometriózis. Aki nem ismeri a betegséget, de fájdalmai és súlyos kísérő tünetei vannak menzesz…

KÖSZÖNET :)

Ezt a köszönőlevelet egy külföldi páciensünktől kaptuk, aki Magyarországig jött, hogy megkapja az igényeinek megfelelő ellátást. Úgy gondoljuk, talán sikerült is neki! 🙂 Köszönjük szépen a kedves szavakat! “Jó tapasztalataim vannak a Róbert Kórházzal. A fő ok,…

Visszahívást kérek

A Róbert Károly Magánkórház a 2007-ben alapított - korábban Róbert Károly Magánklinika nevet viselő - magánklinika jogutódja.