Havasi Valéria kommunikációs igazgató
Főoldal / Havasi Valéria

Havasi Valéria

Az alkotni tudást tartja fő erényének Havasi Valéria, kórházunk kommunikációs igazgatója, aki akkor érzi jól magát, ha a meglévő dolgokból egy újat, egy magasabb szintűt képes létrehozni. Volt tanár, újságíró, profi tanácsadó, ám igazán most ért haza: a kórházi életbe.

 

Az Ön gyerekkorban még nem léteztek hivatalos kommunikációs szakemberek, így ebben a szakmában nem is gondolkodhatott. Mégis van olyan emléke életének erről az időszakáról, ami már jelezte, hogy valamikor majd ez lesz a munkája

A gyerekkori szerepjátékaim jelentek meg sorra az életem munkáiban. Három dologgal szerettem akkoriban foglalkozni: tanítottam a játékmackókat, gyógyítottam őket játszásiból, és remegtem a médiákért. A nagymamámnál töltöttem a nyarakat, úgy lehetett látni napközben, hogy fontoskodva mászkálok egy jegyzetfüzettel, amibe pontosan rögzítem, hogy mikor kell bekapcsolnom a rádiót, a tévét, s a kettő között mit olvasok el. Mindössze két rádióadó volt és egy televíziós csatorna, ami délután kezdett el műsort adni, ma pedig majd’ száz kommunikációs platformon pörgök naponta multitaskingban. Engem ez boldoggá tesz.

S ebben a sorrendben alakult az élete?

Nem egészen. Szegeden a Radnóti Miklós Gimnázium speciális biológia szakára jártam, melyet kifejezetten az orvosegyetemre készülőknek hoztak létre, s kezdetben magam is orvos szerettem volna lenni. Édesanyám szülésznő, s mellette hamar megismertem a kórházi életet. Egy időben szülőotthonban laktunk, ahol szabadidőmben én is rendszeresen gyártottam a tampont, forgattam a gumikesztyűt, hajtogattam a papírvattát. Nem azért, mert szükség volt rá, hanem azért, mert imádtam azt a világot. Gimnazistaként két nyarat is végigdolgoztam kisnővérként a szegedi városi kórházban, sőt, még éjszakáztam is 17 évesen.

Ez inkább eltántorította?

Nem tudtam magamat elképzelni egy életen keresztül abban a fizikailag és lelkileg annyira megterhelő munkában. Kifejezetten szerettem az emberekkel foglalkozni, de éreztem, még orvosként sem lennék képes az egészségügyben dolgozni. Így maradt a másik gyerekkori álom: a tanítás. Tíz évig tanítottam. Eközben Szegeden megalapítottam az úgynevezett Freinet iskolát, ami nagy dolog volt a rendszerváltás időszakában. A francia néptanító reformpedagógiai módszerével csodákat tudtunk alkotni. Kreatív, személyiségfejlesztő műhely jött létre abban az áldott néhány évben, amelyben szárnyakat kapott a gyermek és a pedagógus is. A tanítás számomra végig a gyerekkel való közös gondolkodást jelentette, és borzasztóan élveztem az eredetiségüket, a velük való alkotást.

Miért döntött mégis a váltás mellett?

Volt egy harmadik gyerekkori vágyam, a rádiózás, amiben muszáj volt kipróbálni magam. 1989-ben pozíciókat hirdettek az akkoriban alakult Szegedi Körzeti Stúdióban. Jólesett az önbizalmamnak, amikor több száz jelentkező közül másodmagammal én is bejutottam és rendkívül inspiráló volt az akkoriban még pezsgő szellemi műhely részesévé válni. Néhány évet töltöttem csak az akkor induló stúdióban, és bár nem találtam meg igazán magam a rádiózásban, de nagyban hozzájárult a fejlődésemhez. Kinyílt számomra a világ, szabadnak éreztem magam, s nem mellesleg megtanultam az újságírást.  

 

Innen nehéz lehetett új utat találni…

Borzasztóan nehéz volt. Innen már nem lehetett visszamenni tanítani, ráadásul akkor kezdődött a pálya ellehetetlenülése. Egyet azonban tudtam, mindenképpen emberekkel kell foglalkoznom. Így találtam rá a Dale Carnegie felnőttképzési szervezetére, mely a világ minden országában a vezető tanácsadó cég. Belevágtam! Éreztem, hogy amit a gyerekeknél tudtam, az működhet a felnőtteknél is, csak az eszközöket kell megszereznem hozzá. Egy kvantumugrást jelentett számomra bekerülni az üzleti világba, ami a ráció, a gazdaságosság, a hatékonyság, az alapos tervezettség egyszóval a professzionalizmus világa. Szerencsés időszak volt, hiszen akkor, a 90-es évek elején alakult ki az a vállalkozói réteg, amelynek tagjai már sokkal tudatosabban akartak érvényesülni. Meg akarták tanulni a fejlődésükhöz majd stabilizációjukhoz szükséges technikákat, s ehhez keresték a tanácsadó cégek szolgáltatásait. Fantasztikus volt látni a növekedésüket, és részese lenni a sikerüknek. Még ma is több egykori ügyfelemmel tartom a kapcsolatot, vannak, akik az akkori néhány fős vállalkozásukat mára a legnagyobb vállalatokká emelték. Nagyon izgalmas történetek voltak emberileg és szakmailag egyaránt.

Ez is egyfajta alkotás volt az Ön számára?

Majd 2008-ban kirobbant a gazdasági világválság. Ez hogyan érintette?

Lerombolt mindent, amit addig felépítettem. Összedőlt a piac, az összes megkötött szerződésemet egy nap alatt felmondták a cégek. Nekem pedig nem volt motivációm elölről kezdeni, nem volt erőm beszállni abba az őrült versenybe. Befejeztem 15 év után, teljesen kiégve, s némileg megkönnyebbülve. Ezzel egyidőben éltem meg egy életközépi válságot a majd’ három évtizednyi edukációs munka után, közel ötven évesen. Úgy éreztem, valami egészen mást kell csinálnom. A fiam javaslatára kiköltöztem Londonba. Egy norvég diplomata gyerekeit neveltem, különleges környezetben, kiváltságosként, és ebben a 3 évben nem csak új kultúrákban lettem otthonos, de szabadidőmben bejártam egész Európát. Minden leülepedett, letisztult bennem, azt hiszem, hogy az volt az én Szent Jakab utam.

A zarándoklásból már ide, a Róbert kórházba tért vissza. Honnan a kapcsolat?

Még Londonban talált meg Lantos Gabriella, a frissen kinevezett operatív igazgató. Elkezdtünk levelezni. Hónapokon keresztül napi 15-20 oldalas ötleteket, elemzéseket, terveket írogattunk egymásnak, órákat beszélgettünk Skype-on, hangosan gondolkodtunk a kórház arculatáról, a magánkórház kommunikációs lehetőségeiről. Majd fél év után hazahívott, hogy itthon folytassuk a munkát.

Az emberek többségének az egészségüggyel kapcsolatban negatív érzései vannak, hisz betegnek lenni rossz dolog. Ez befolyásolta a kórházi marketingről való gondolkodását?

Biztosan, de nem okozott nehézséget, jó pár kríziskommunikációban vettem részt korábban. Itt pedig csupa jó dolgot kell reklámozni. Ajándék volt a sorstól ez a találkozás, hiszen összeolvasta a szülésznő mamámat, a valahai orvosi ambícióimat, a kommunikációs tudásomat, az edukációs tapasztalatomat, és a minőségről szóló meggyőződésemet.

Az egészségügy kulcs szava: a bizalom. Ennek kialakítása mennyire volt nehéz mind a két oldal, az orvosok és a betegek számára is?

Elsőként el kellett fogadtatnom magamat a házban. 2011-ben a marketing és a kommunikáció egyáltalán nem volt olyan magától értetődő a magán egészségügyi intézményekben, mint manapság. Jelentősen megkönnyítette a beilleszkedésemet, hogy kórházközelben nőttem fel, ismertem a nyelvet és természetes közegnek éreztem, ahol mindig otthonosan mozogtam. Miután megnyertem a kollégáim bizalmát, talán már elhitték, hogy jót akarok csinálni. Új szemlélet volt szükséges ahhoz, hogy merjék magukat emberként is megmutatni a nyilvánosság, a páciensek előtt. 

Le kellett rombolni a megszokott paternalista orvos képet?

Így van, de közben el kellett hitetni mindenkivel, hogy ezzel közelebb kerül a betegekhez, s nem sérül a tekintélye. A 21. századi orvos nagyban különbözik a korábbi orvosképtől. Ma az a jó orvos, aki – azon túl, hogy szakmailag kifogástalan – karakteres, tehát enged az egyéniségéről mesélni. Elsőként alakítottunk ki olyan facebook profilt, ahol az orvos emberként is megmutatkozott, s az elsők között szerkesztettünk olyan honlapot, ahol a hétköznapi ember számára érthető orvosi írások jelentek meg. Ebben nagy segítségemre volt az alapító, Szakonyi főorvos, aki maga is a nyitott, együttműködő orvos-beteg kapcsolat elkötelezett híve. Úgy hiszem egy pozitív spirálba kerültünk, s igazi közösséggé váltunk. Azt is remélem, hogy jobb kedvű és családiasabb lett attól a ház, hogy a munkám által is jobban megismerték egymást is a kollégák. Úgy érzem, mára több lettünk, mint kórház, s ennél nem lehetett nagyobb célom.

Mire marad még emellett ideje? Hogyan szokott feltöltekezni?

Ha csak tehetem, hazamegyek. Szeged az igazi otthon. A város gyönyörű, ember léptékű, teli van személyes emlékkel, barátokkal, elképesztő kulturális programokkal. Imádom a Tiszát, otthon jó sportolni, de legfőképpen a családom az, ami hazahúz. Budapest az alkotás, a munka, Szeged a szabadság, az öröm. Így teljes az életünk.

 

 

 

Hírek

KÖSZÖNET! :)

Kórházuk sebészeti osztályán feküdtem november 16 és 19-e között. Méheltávolító műtétem volt plasztikával. Mind az elővizsgálatok, a műtéti előkészítés és műtét, valamint az utógondozás során magasfokú hozzáértéssel, empátiával találkoztam az egész kórházi…

UNICEF GYEREKHANG PROGRAM

Az 1989. november 20-án, az ENSZ által elfogadott Gyermekjogi egyezmény 28. évfordulóját ünnepeljük idén. Ez az az egyezmény, amelyben részletesen és lényegre törően fogalmazódnak meg azok a speciális jogok, amelyek a gyermekeket megilletik. Kevesebb mint egy éven belül, 1990…

Visszahívást kérek

A Róbert Károly Magánkórház a 2007-ben alapított - korábban Róbert Károly Magánklinika nevet viselő - magánklinika jogutódja.